Az ókori hadikutyák közül, melyek bölcsője mintegy 5-600 évvel ezelőtt a messzi keleten ringott, érdekes módon csak az európaiak maradtak fenn. Így az olasz frakció tagjai, a Mastino Napoletano és a Cane Corso.
A csaknem kétszáz évvel korábban íródott zoológiai munka magáról a Cane Corso-ról is név szerint emlékezik.
Konrád Génser (1515-1565) svájci orvos így ír a Cane Corso-ról "Nagyszerű kutya melynek fürgesége, hatalmas testi ereje és rendkívül erős harapása lehetővé teszi, a menekülő vad utolérését és megragadását. Bátorsága és fáradhatatlansága bámulatra méltó, kiválóan alkalmas akár a legveszedelmesebb nagyvadak vadászatára is."
Ezek a kutyák a Rómától délre eső területeken ismert vadász-, házőrző- és terelő ebek. Az Appeni-félsziget alsó harmadán és Szicília szegletén a római idők óta nagy becsben tartják.
A Cane Corso név területőrző kutyát jelent, a szicíliai dialektusban már a "Corso" jelentése erős, illetve csíkos. Szicília népe számára mindig az er?, bátorság és hűség szimbóluma.
Az első illetve II. világháború nagy károkat okozott az állományban. Nem csak a tenyésztés, de az a munka és életforma is lassan eltűnt aminek, a Cane Corso létét köszönhette. A fennmaradt kevés számú egyed alapot adott ugyan a fajta újraélesztésére, ám az eltenyésztettség sokáig fenyegető jelenség volt. Ráadásul a Corso-t sokáig nem ismerték el önálló fajként. A 70'-es évek elején prof.  Giovanni Bontati, Stefano Gandolfi és Giancarlo Malavasi elkezdték felkutatni a megmaradt példányokat, és egy hosszú távú tenyésztési programot dolgoztak ki a fajta megmentésére. 1983-ban megalapították a S. A. C. C-t, vagyis a Cane Corso Tenyésztők társaságát. Az olasz kennelclubb (ENCI) 1987-ben elfogadta a standardot, és az FCI 1994. februárjában megkezdte a fajta elismerésének folyamatát s alig két év múlva a Corso teljes jogú taggá vált a világszerte kedvelt kutyák táborában.

Oldalmenü
Naptár